Dr. Miklós Péter nyilatkozott a Délmagyarországnak a szocialista diktatúrák világáról

A kommunizmus áldozatainak emléknapján Dr. Miklós Péter, az Emlékpont intézményvezetője, a Tornyai János Múzeum igazgatója nyilatkozott a Délmagyarországnak a szocialista diktatúrák világáról.

AZ ÜLDÖZÖTTEKRE, A MEGTORLÁSOK ÁLDOZATAIRA EMLÉKEZÜNK MA

A második világháború után a szovjet megszállók 800 ezer magyar embert hurcoltak munkatáborokba, és mintegy kétszázezer nőt erőszakoltak meg. A rendőrség és a közigazgatás 1944 végétől kommunista befolyás alatt állt, és elnyomásban tartotta az egész társadalmat. A népbírósági és ÁVH-s eljárások, a köztörvényes bűncselekményeknek álcázott politikai ügyek és koncepciós perek több százezer embert érintettek. Az 56-os forradalom és szabadságharc leverése után Csongrád megyében is komoly megtorlások zajlottak, amelyek áldozata volt többek között a szőregi Földesi Tibor, a szegedi Kováts József, a hódmezővásárhelyi Gácsi László és az újszent-iváni Putnik Tivadar.

- Nekik nevük és történetük van, ellentétben az áldozatok többségével - hangsúlyozta Miklós Péter, az SZTE Juhász Gyula Pedagógusképző Kar docense, a hódmezővásárhelyi Emlékpont intézményvezetője.

AZ ÁLDOZATOK TÖBBSÉGÉNEK SEM NEVÉT SEM TÖRTÉNETÉT NEM ISMERJÜK

Az ezredforduló óta február 25. a kommunizmus áldozatainak emléknapja. 1947 e napján vitték el a szovjet csapatok Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a Szovjetunióba, ahol nyolc évet töltött fogságban. Elhurcolása a demokrácia alapelveinek és az emberi szabadságjogok lábbal tiprásának jelképévé vált, amely a kommunista diktatúra több mint négy évtizedes fennhatóságát jellemezte.

– Az, hogy 1947. február 25-én a kormánypárt második számú vezetőjét idegen csapatok egyszerűen az utcáról elhurcolták bírósági ítélet és elfogatóparancs nélkül, az ország szovjet típusú rendszerre való áttérésének jelképes mozzanata volt – magyarázta Miklós Péter, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának főiskolai docense, a hódmezővásárhelyi Emlékpont múzeum intézmény-vezetője.

A SZOVJET MEGSZÁLLÁS ÁLDOZATAI

1944-ben már megindultak a politikai eljárások: politikai delegáltakból álló népbíróságokat hoztak létre. Az elmarasztaló népbírósági ítéleteknek három elemet kellett tartalmazniuk: politikai jogfosztást, részleges vagy teljes vagyonelkobzást és szabadságvesztést vagy halálos ítéletet. Országszerte a népbírósági eljárásokban csaknem hatvanezer ember volt érintett, megközelítőleg kétszáz halálos ítéletet hajtottak végre. Hódmezővásárhelyen például több mint száz gazda ellen indult ilyen eljárás, amelyek révén a vagyonos, illetve a közéletben vagy egyház-közösségekben aktív embereket, a potenciális antikommunistákat akarták politikailag és gazdaságilag is megsemmisíteni.

A Rákosi-rendszert a hírhedt ÁVH tevékenysége és az intézményes terror határozta meg. A népbírósági és ÁVH-s eljárások, a köztörvényes bűncselekményeknek álcázott politikai ügyek és koncepciós perek több százezer embert érintettek.

– Újszentiván történetében találtam olyan esetet, amikor egy gazdálkodót 1945-ben három tojás beszolgáltatásának elmaradása miatt részesítettek büntetésben, a népgazdaság ellenségének bélyegezték – mondta a főiskolai docens, majd hozzátette: ekkor alakultak ki a munka- és internálótáborok is. – A kollektív megbélyegzés is jellemző volt. Egyrészt a németeket kiáltották ki háborús bűnösöknek, majd 1948 után a szerbekre néztek gyanakodva – mondta.

MINDEN TÁRSADALMI RÉTEG -FELLÁZADT

A szakértő szerint 1956 nagy tanulsága, hogy valamennyi társadalmi réteg – így például az egykori szociáldemokraták, a Horthy-korszak politikai és közéleti szereplői, a polgárok, a parasztok, a kisiparosok, az értelmiségiek –, vagyis szinte mindenki nemet mondott a kommunista diktatúrára. Csak a szűkén vett pártelit tartott ki a rendszer mellett anyagi érdekekből.

- 1956 után természetesen Csongrád megyében is voltak megtorlások, pláne, hogy a forradalom szikrája Szegeden robbant ki. Kivégezték például a szőregi Földesi Tibort, aki a forradalom időszakában a munkástanácsokban tevékenykedett – mondta Miklós Péter, aki további áldozatként említette Kováts Józsefet, a Magyar Szabadság Párt egykori politikusát, aki a forradalom idején a Szegedi Nemzeti Bizottság és a nemzetőrség szervezője volt. Földesihez hasonlóan őt is 1958-ban végezték ki. Megemlítette továbbá a hódmezővásárhelyi Gácsi Lászlót, akit 1956
decemberében sortűzben agyonlőttek a Kálvin téren egy tüntetésen. Az újszentiváni Putnik Tivadarnak pedig – aki először követelte Szegeden 1956 októberében a szovjet csapatok távozását – családjával el kellett hagynia az országot: átszökött a határon Jugoszláviába, haláláig külföldön kellett élnie.

– Nekik nevük és történetük van, ellentétben az áldozatok többségével – hangsúlyozta Miklós Péter, majd hozzátette: a forradalom után 1963-64-ig a Rákosi-korszak elnyomása, az ellenforradalmárok üldözése és számonkérése folytatódott.

– Szegeden például az egyetemistákat terrorizálták. Marosán György államminiszter az egyik egyetemi előadása után az egyik kollégiumban az alvó diákok feje fölé, a falba lövetett, hogy szemléltesse a diktatúra fiatalértelmiség-ellenes érzületét – mesélte.

AZ UTOLSÓ DÖFÉS

Utolsó társadalmi rétegként a parasztságot lehetetlenítette el a kommunista diktatúra. 1958 és 1961 között zajlott a téeszesítés, a földek elvétele. Csongrád megye lakosságának akkor a többsége földműveléssel foglalkozott.

– A szövetkezetesítés a parasztsággal mint társadalmilag, gazdaságilag jelentős réteggel való leszámolás volt. Megjelent új fogalomként a „dolgozó parasztság”, vagyis a tulajdonnal rendelkező paraszt a rossz, a tulajdon nélküli - vagyis a „dolgozó" - a jó paraszt volt - magyarázta Miklós Péter.

GULYÁSKOMMUNIZMUS

1964 után ugyanis látszólagos enyhülés következett. Az elnyomás azonban korántsem szűnt meg, csupán átalakult, és sokkal inkább a lakosság hozzáállása változott, mintsem a rendszer maga. Az emberek hozzászoktak a félelemhez, a kényszerű óvatossághoz. Az ÁVH helyett létrejött a politikai rendőrség. A megyei rendőrkapitányságok III/lII-as ügyosztálya a maga besúgóhálózatával mindenkit számon tartott.

– A kádárizmusban az emberek már megismerték és megtalálták a saját határaikat. Szépen „beidomítódott” a társadalom. A művészek tudták, hogy milyen témákat érinthetnek, a lakosság tudta, hogy mi az a határ, amíg elmehet családban, közbeszédben, munkahelyi kapcsolatokban. Tabutéma volt például 1956 vagy a szovjet megszállás – magyarázta, majd hozzátette: nézetei szerint éppen ezért akinek vannak konkrét emlékei az 1989 előtti világról, az valamilyen szinten a kommunizmus áldozatának tekinthető.

NAPJAINKBAN VÁLIK TÖRTÉNELEMMÉ

Miklós Péter úgy véli, azért nagyon fontos a mai világban a kommunizmus áldozatairól beszélni, mert immár harminc év eltelt a rendszerváltás óta. Márpedig nagyjából három-négy évtized a transzgenerációs traumák kifutási ideje.

– A kommunista diktatúra időszaka most válik történelemmé, hiszen akik felnőtt fejjel átélték a rendszerváltást, immár 60-80 évesek. Mára nőtt fel egy olyan nemzedék, amely már nem szívdobogva lát meg egy rendőrt, nem félve lépi át az államhatárt, és nem olyan hivatalnak tekinti a postát, ahol tudja, hogy felbontják leveleit. Tehát az állam elnyomó tartalma a mai huszonévesek világában már nincs jelen – fejtette ki.

Koós Kata
Délmagyarország